A Szent Pál székesegyház felett gyülekeztek a felhők. Sötét égbolt és némi esőcsepp köszöntötte a kultúrára éhező turistákat. Tizenegy óra volt, amikor cipőm sarka hangosan koppant a székesegyház évszázados kövein. A kupola alatt éppen imádságot mormoltak a hívők, lábam tétován állt meg a gigantikus oltár előtt,

- Ti, akik itt vagytok mindig, és ti, akik az olimpiára érkeztetek, dicsérjétek az Urat – kezdte imádságát a szószéken a fiatal pap.

A hívők összekulcsolják kezüket, és én is elmormoltam egy imát: „Nyerniük kell!”

A székesegyház világhírű kupolájában, a Suttogó-folyosón százak várták áhítattal a csodát. A korlát egyik felén elsuttogott szó a kupola túloldalán, 30 méterrel távolabb is hallható. „Nyernetek kell” – suttogom, hogy mindenki hallja…

A székesegyház Arany Galériája már nincs messze, az 530 lépcsőt ugrálva szedi a lábam. A kilátás varázslatos, a felhők szinte érintésközelben…„Nyerniük kell” – mormolom már az ég felé fordulva, onnan kérnék segítséget, ahonnan a leginkább várhatjuk a csodát.
 
Nyolcvanöt méter magasban, a város felett állva kettőt sípol a telefonom: „A magyar férfi kézilabda-válogatott hosszabbítás után 34-33-ra verte Izlandot, ezzel olimpiai elődöntős.”

Lefelé már szaporábban szedem a lépcsőfokokat. A déli kórusfolyósón John Donne fehér márványszobrát pillantom meg, és eszembe jutnak szavai…

„Senki sem különálló sziget; minden ember a kontinens része, a szárazföld egy darabja. Ha egy göröngyöt mos el a tenger, Európa lesz kevesebb, éppúgy, mintha egy hegyfokot mosna el, vagy barátaid házát, vagy a te birtokod; minden halállal én leszek kevesebb, mert egy vagyok az emberiséggel; ezért hát sose kérdezd, kiért szól a harang: érted szól.”

És talán értük is, akik ezen a napon történelmet írtak…