Monoki Kálmán (London, 2012. 08. 02.)

Csőrike, gall kakas, magyar huszár, angol úr, ausztrál kenguru. Szurkolók, nemzetek, sorsok, London 2012 Olimpia. A londoni ötkarikás park különös lakókat rejt, és nem, még csak véletlen sem az olimpiai park csendes patakjában úszkáló halakra gondoltam.

Sokkal inkább a sajátos táncot lejtő dél-afrikaiakra, a kakadunak öltözött ausztrálokra, a nemzeti lobogóba burkolózó brit drukkerekre. Kétszáz ország, kétszáz történelem, több ezer emberi sors, mindez egy nagy, színes álomba, az olimpiai eszmébe gyúrva.

Különböző sorsok, eltérő eszmék és világlátás, de egy közös vonás biztosan van. A mosoly. Lehet ugyanis nevetni, ha elered az eső, lehet kacagni, ha kisüt a nap, lehet nevetni, ha vizes a fű, vagy ha éppen megszárad. Lehet röhögni a négy sörrel hasra eső társon, és lehet mosolyogni, ha négy órás sorban állás után mégis jut jegy a kosárlabdameccsre.  

Lehet nevetni a rendőrön, ha kölcsönadja sapkáját a fiataloknak egy fotóra, lehet derülni a változatos hajviseleten, és a színpompás ruhákon. Mosolyt csal az arcokra a szurkolók rigmusa, a dél-koreaiak csatakiáltása a kézilabdameccsen: miénk a Samsung, és a magyarok válasza: Pick szalámi, Túrórudi…

Lehet mosolyogni, az éneklő önkénteseken, a táncoló biztonsági őrön, lehet örülni egy margarétának a gyepszőnyegen és egy elhúzó madárrajnak az égbolton…

Egy dolgot nem lehet: kinevetni, kigúnyolni, lesajnálni…Itt ugyanis a négy éve tartogatott mosolyé a főszerep, minden mást hagyjunk az Olimpiai Park rácsos kapuja előtt.
Kérem vigyázzanak, ez már az olimpia…